A 2012.05.09. BrandTrend “Mi a helyzet?” beszélgetés írott változata.

Kőszegi András:
Ismerve a munkáidat, az eredményeidet, az elismeréseidet, a gondolkodásodat, hát valahogy nekem nagyon furcsa volt, nem túl szexi dolog az államadósság-kezelő központnak reklámfilmet forgatni Budapesten. Amikor nem tudom én a Maárral, a Sándor Pállal, a Szabó Istvánnal filmet forgattál, az egy nagyon komoly közös alkotó, esztétizáló folyamat, ott sok mindent megél az ember, mélységet, magasságot, tehát az maga a filmezés. És akkor hazajössz egy ilyen munkára. Hogyan tudsz viszonyulni egy iparos munkához, hogyha lehetek ilyen udvariatlan, mindjárt az elején?

Koltai Lajos:
A reklámfilm egy nagyon tisztelendő dolog. Én ezt csináltam már sokat, csak ezt nem tudják rólam. Én a Mephistó után, az régen volt, ugye a 80-as évekről beszélünk, engem megtaláltak nagyon hamar Németországból, egy nagyon komoly reklámcég. Igaz, hogy volt egy ismerős, aki közvetített ebben a dologban, de nagyon hamar fölfedezték például a Mephisto sikere után, hogy egy ilyenfajta ember jó lenne, és évekig dolgoztam nekik. A legtöbb McDonald’s-reklámot én csináltam, ugye Németországban volt először Európában, minden ami Amerikából átjött, aztán Európában újra megcsináltatták gyakorlatilag európai körülmények között és annak megfelelően.

Kőszegi András:
Nem mondod, hogy egy McDonald’s kreátor voltál?

Koltai Lajos:
Voltam, sokáig voltam, sőt, mi mutattunk be bizonyos terméket először, ami egyáltalán bejött, amit lehetett enni. Az, hogy chicken meg nugget, azt már mindenki ismeri, én csináltam, az első filmet róla Európában. Ez egy nagyon rangos cég volt és nagyon jó minőségű emberekkel, a tulajdonos, aki egyben a rendező volt, egy fiatalember volt, egy rendkívül vonzó, kellemes fiatalember volt, és borzasztóan tehetséges volt, és olyan sármja volt, ami kell egyébként a reklámfilm készítéshez. Már amikor az ember instruálja a klienseket meg a szereplőket, akkor kell nagyon egy olyan ember, aki el tudja őket varázsolni arra a rövid időre, mert nagyon rövid az idő. Elkezdtünk nagyon szép, minőségi filmeket csinálni. Még Los Angelesbe is elmentünk ezzel a német kis csapattal és ott is csináltunk nagyon szép dolgokat, mert olyan volt a müncheni időjárás, az egyik legrosszabb időjárás, tehát el kellett menni olyan helyre, ahol tényleg süt a nap. És ez nem volt gond nekik, semmi sem volt gond, úgyhogy mentem velük a világba össze-vissza, így voltam először szintén Los Angelesben, velük. És sokáig, évekig használtak, aztán az a fiú elment, nagyon érdekesen elment, ez nem idevaló történet…gyakorlatilag, szóval innen egy akkora váltás történik, fehér csuhában, szó szerint elszállt, elszállt, fölment, fölszállt a mennyekbe, és onnan néz le. Szó szerint, elképesztő lett. Erről az emberről az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik, és megtörtént, az orrom előtt történt. Akkor egy másik cég fölismert, aki például látta a Meeting Venus – Találkozás Vénusszal című filmünket, és azt mondták, hogy ott van valamiféle olyanfajta színvilág meg a puhasága a világításnak, hogy nagyon kellene nekik is. És az az ember is megkerestetett engem, szó szerint, találkoztunk és elkezdtünk velük is dolgozni évekig együtt. Mind nagyon minőségi társaság volt. Ebben semmi rossz nincs, a reklámfilm egyébként egy nagyon tanulandó műfaj, nagyon nehezen lehet csinálni, nagyon kevés idő van arra, hogy az ember elcsábítsa a nézőt, és erre van kitalálva minden, tehát nagyon pontosan kell fogalmazni. Nagyon megtanítja az embert arra, hogy hogy lehet nagyon hamar, nagyon pontosan úgy fogalmazni, hogy ne tudjon rólam elmenni a tekintet. Ez a játékfilmben is egy nagyon-nagy dolog, ezt meg lehet tanulni ilyen rövid idő alatt, és hát az, hogy minőséget csináltam végig, egyetlen egy dolog nem volt alatta, ez tulajdonképpen egy nagyon jó rangot adott nekem ebben a szakmában. Nem érdekelt, ha nem csináltam, Amerikában csináltam egyébként, amikor a játékfilmjeim között, pont egy olyan reklámfilmrendezővel dolgoztam, aki abból élt, hogy reklámfilmeket csinált, saját cége volt. ő például elhívott engem, hogy csináljunk már valamit. Csináltam a Torratoréval, alig hinnék ugye, Cinema Paradiso meg a Zongorista legendája, Maléna, a legszebb munkáim, és a Torratore rendszeresen csinál reklámfilmet, szinte, szinte egyfolytában csak, és egyszer egyet, mert éppen úgy benne voltam, a Maléna után azt mondta, csináljuk már meg együtt, próbáljuk meg együtt. Egyet csináltam így Olaszországban, és ezzel semmi bajom nem volt, ez egy tanulnivaló szakma, méghozzá nem is akárhogy. Ha ezt jól csinálja az ember, akkor az egy nagyon szép dolog. Attól függ, hogy mi a termék, mindig a termékkel van a baj. Hogy valamikor olyasmit kell reklámozni, hogy tudjuk, hogy nem igaz, a termék meg úgy ahogy van, nem igaz semmi, amit mondanak róla, akkor az nagyon nehéz. Ez állítólag jogilag védett, de szerintem ez nem működik. Mindig azt mondják, hogy a rossz terméket nem szabad reklámozni.

Kőszegi András:
Hát, ki tudja, mindenesetre az egy nagy különbség számomra, vagy annak tűnik, hogy amikor csinálsz egy filmet, most legyen az a Sorstalanság vagy akár a Maléna, tehát hogy abban nagyon benne vagy, tehát hogy ott sok mindent te találsz ki. Hogy amennyire én láttam az elmúlt évtizedeidet, bármilyen nagy rendezővel, operatőrként is dolgoztál, hát formálisan sokszor azért te rendezted a filmet. Egy reklámfilmben meg ott áll ez a nyomorult megrendelő, és ott kőkemény biznisz van. Tehát egy más típusú alkotói folyamat, miközben egyáltalán nem gondolom, hogy könnyű.

Koltai Lajos:
Nem, itt egy baráti megkeresés volt ebben az esetben, amiről most konkrétan beszélünk. Olyan emberek kerestek meg, akik régről ismernek, pont a Sorstalanság óta, és barátok vagyunk és ilyen baráti megkeresés volt, hogy hát most jó lenne, ha itt lenne Sutyi bácsi, mert most olyan ember kéne, aki ért ehhez. Ez nem egy igazi reklámfilm, hanem ez egy, az arcok, a tekintetek etűdje. Most pontosan arról szól, amit mi egész életünkben csináltunk a Szabóval például, hogy mindig az arcokból és a szemekből indultunk ki, az igaz szemekből és az igaz arcokból. És hogy ha ott valami nem stimmelt, azt tudtuk, hogy akkor baj van, azt le kell cserélni.

Kőszegi András:
Én most egy képet látok éppen a monitoron kivetítve, hát nem dolgom most méltatni, de eszméletlen szép kép.

Koltai Lajos:
Hát az történt, hogy mikor elvállaltam és mondom, hogy jó, megpróbálom megcsinálni, ez volt a feladat, hogy olyan arcokat kell keresni, és gondoltam hogy akkor szép a dolog, miután az a feladat is egyben, hogy a legszélesebb társadalmi rétegben kutakodjunk és találjuk meg azokat az arcokat, amik üzennek nekünk valamit, legalábbis a remény irányában, abban a reményben, hogy valami olyannal találkoznak…én ezt próbáltam belőlük kiszedni, ez volt a kérésem. Olyannal találkoznak aznap, amivel már sokszor találkoztak szinte naponta, majdnem az unásig, és mégis fölfedeznek aznap valamit, amit eddig nem láttak. Mondjuk valakiben. Lehet kötni ezt hangulathoz is, meg lehet kötni ezt természeti átérzéshez, és rájöttem akkor, hogy egyszerűbb, ha személyhez kötöm, mert akkor még érzelmileg is tudok velük egy kicsit, hogy úgy mondjam, játszani. És ez történt, hogy elkezdtem arcokat keresni és ugye az első kínálat, az agentek mindig azt kínálják először, ugye az ismerteket, a jókat, inkább a fotográfiára termett vagy a bemutatókra termett arcokat, és tudtam, hogy ezt akarom éppen elkerülni. És kezdtük kérni őket, hogy ne küldjenek már olyanokat, mert pont nem azokat akarjuk mutatni, ráadásul majdnem mindenki ismeri. Nem a szépségről van szó, hanem az igazságról, ez két különböző dolog. És akkor elkezdtek szép arcokat küldeni, és én kezdtem el a több száz emberből, elkezdtem fotó alapján már így, ez igen, ez nem, az igen, az nem. És akkor szép lassan összejött egy szép társaság, és akkor a lányok, akik így segítenek nekem, a kreatívok, együtt megnéztük, nagyon jó ízlésű emberek, nagyon hallgattak rám. Szóval úgy csinálják az egészet, hogy abszolút azért vagyok most ott, mert azt akarják, hogy ott legyek. Mert örülnek annak, hogy ott vagyok, és így én is jól érzem magam, mert pontosan azt adják nekem vissza, amit én elképzelek. Ebben az én döntésem, mindig a végső döntés, hogy a Tanár úr akarja vagy nem. És akkor találtuk ezeket a szép arcokat és aztán mentünk még egy menetet és akkor elkezdtem velük rendes próbafelvételt csinálni.

Kőszegi András:
A szép arc kiválasztás az egy dolog, de az csak egy fotó, vagy az egy pillanat, aztán neki mégiscsak működnie kell veled, a kémiának működnie kell, tehát őbenne azt, amit meg akarsz mutatni, valahol abban az emberben a szép arc mögött ott kell, hogy legyen, nem? Keresed ezt is?

Koltai Lajos:
Ezt is keresem, és ezért is csináltam igazi próbafelvételt. Olyan próbafelvételt csináltam kamerával, mindenkivel, mintha játékfilmre keresnék szereplőt. Aki bejött az utcáról, tetszik nekem, szép az arca, vagy valami igazság, reménykeltő benne, és elkezdtem velük ezt a történetet. Kitaláltam egy történetet, hogy mit látnak meg maguk előtt az életben, és abban próbáltam kutakodni, hogy érzelmileg mélyebbre meg mélyebbre menni. És mindegyik megcsinálta, olyan is aki bejött és szembe és belépett az ajtón és mondtam, hogy ez biztos nem jó. Vagy nem is érdekelt, az ember nem érdekelt, aki bejött. Olyan nem volt, hogy elengedtük, olyat nem is csináltunk, senkit nem sértünk meg, azt nem lehet, hanem tessék, álljon oda a kamera elé és akkor vele is megvan. Mindenkivel ugyanezt próbáltam meg, teljesen mindegy, hogy mi volt róla a véleményem az első pillanatban, mint a többiekkel. És kiderült, hogy ők is alkalmasak, hogy ott is szunnyad valami belül. Mindenhol volt valami pici, megkaparandó titok, és ezt csináltam, hogy mindenhol kiszedtem valamit, és miután személyhez kötöttem az élményt, ezért mindenkiben megmozdult valami, mert ilyenkor az ember bekeretez valakit, ott szembe, hiába nincs ott senki, csak egy sárga szalag, amit majd nézni kell, helyettem, mert ugye mindenki engem próbál nézni, nem engem kell nézni, hanem azt a szalagot. Hogy ott van az az ember és oda próbál mindenki valakit belehelyezni. Előbb vagy az utóbb az a szomszédja, a szerelme, a felesége, a férje, mindegy, valaki ott megjelenik. Azt ő nem mondja el nekem, de tudom, hogy ott valakit lát, miközben ott erre meg arra meg amarra kérem. Igen, ilyen módon egy igazi játékfilmes casting volt, még élveztem is, azt kell mondjam, hogy élveztem és ilyen sokféle, nagyon-nagyon szerteágazó karakteremberekkel olyan mélységig jutni, hogy megjelent az arcon az a mosoly, vagy az a szomorúság, vagy az a tisztaság vagy az a remény, vagy az a kíváncsiság, bármi. Olyan szép volt látni őket, s mindig azt mondtam, és ez egy régi példám, legalább elmondom neked is, nem azért megyek én nagyon közel egy emberhez – nagyon közel álltam hozzájuk végig, én nem megyek el, nem megyek a kamera mögé, nem, monitor sem, ott állok, és beszéltem nekik végig. Egyfolytában beszéltem nekik, amikor elmondtam, hogy miről van szó, hanem amikor csináltuk, akkor egyfolytában mondtam nekik, hogy most mit látnak, mit éreznek, mit próbálok el. Tehát állandóan segítettem. Megcsináltam ezt egy akkora színésszel, mint a Vanessa Redgrave. Amire azt mondják, hogy ne hülyéskedj, hát ezt nem lehet. Meg tudtam vele csinálni. Elkezdtem csinálni, és arra vártam, hogy azt fogja mondani, hogy Lajos, ne. És nem az történt, hanem azt mondta, hogy nagyon köszi, hogy nagyon jól érzi. Na és  mit csináltam vele, egy olyan szerep volt az Este című filmemben, amennyiben ez itt érdekes – gondolom igen-, hogy hát ez egy ember, aki közel áll ahhoz, hogy elmegy ebből az életből, tehát az utolsó pillanatok, és nem tudjuk, hogy mikor van ez a pillanat, és éppen ezért áll mellette a két lánya, és várják a pillanatot és próbálnak még vele kapcsolatba kerülni. Így tudnak meg bizonyos igazságokat, meg ilyen elrejtett szerelmeket, hogy egyszer csak előjön egy név, félálomban, soha nem hallotta a család. Hogy ki volt az, ki volt az a Harris? És egyszer csak kiderül, hogy ott volt valaki, a legfontosabb volt, soha nem beszélt róla. Szóval az ő élete már olyan volt, hogy megy ki, tehát már nincs fal, nincs semmi, hogy hol itt van az élete, hol ott van, ilyen 40-50 éveket ugrunk ide-oda, és akkor közben mindig elszenderedik, elmegy, és akkor elmegy és visszamegy és akkor megint visszajön. Ebben a jelenben, amiben itt van. És elkezdtem közben, elkezdtem neki ezt mondani, hogy most mit csináljon, és elaludni nagyon nehéz szépen és fölébredni is nagyon nehéz. És mondtam neki, azt csináltam vele, mint a Sorstalanságban a gyerekkel. A gyerek ugyanis nem tudhat egy csomó dolgot érzelmileg, nem is hallott róla, hogy van ilyen. Mondani kellett neki, hogy hol vagyunk, mit látunk, mit érzünk, éhes vagy szomjas. A szomjúságot le kellett diktálnom neki, hogy milyen érzéssel jár. Na most ezt meg elfogadta tőlem a Vanessa Redgrave. Elfogadta és élvezte. Nem azt mondta, hogy menjek a fenébe, először erre, erre voltam felkészülve, hogy na, ne hülyéskedj. És elfogadta. Alig tudtam hallani a hangomat a vágásnál. Még mindig hallom, hogy na, mi ez, még mindig valaki beszél. Hát én, mindig én voltam természetesen.

Kőszegi András:
Hihetetlen, hogy tulajdonképpen arról beszélgetünk, hogy “csak egy reklámfilmet csinálsz Budapesten”, és közben nem a reklámfilmről beszélsz, nem a filmezésről beszélsz, az életről beszélsz.

Koltai Lajos:
Igen, ez most nagyon szép volt, hogy ilyen fajta emberek ilyen sok. Hát és egész pici gyerekek jöttek be, cigánygyerekek is. A legszélesebb rétegből gyűjtöttünk, és szépek voltak, gyönyörűek voltak. És élveztem, hogy tudok mindenkivel beszélni, mindenkit el tudok egy kicsit csábítani valamilyen irányba, és ez nagyon szép volt, hogy hogy tudom befolyásolni az embereket, és nem rosszat akarok tőlük, hanem jót. Pont azt akarom, hogy megjelenjen valami szép az arcon, és mindenhol megjelent. Forgatáson érdekes volt, már leforgattuk tegnap kamerával, rendes kamerával, rendes stábbal. És még egy csomó dolog megnyílt, ami még a próbafelvételen sem volt.

Kőszegi András:
Hihetetlen ez a lelkesedésed.

Koltai Lajos:
Szeretek dolgozni az emberekkel, iszonyúan szeretek, ez a lényege, azért vagyunk, hogy, csinálom.  A Szabónak volt ez a kérdése, mikor ugye nekünk felmerült, hogy akkor ugye nem fogunk dolgozni mi többet együtt. Ezt meg kellett beszélnünk. Csak vele, tulajdonképpen. És meg tudtuk beszélni. És akkor azt mondta, egyetlen egy kérdése volt a végén, hogy tudod mit, mindent értek, látom, amit csinálsz, tetszik, amit csinálsz, gyönyörű a filmed, egyet akarok tőled tudni: te jól érzed magad, mint rendező? És azt mondtam, hogy nagyon. S azt mondta, hát akkor nincs miről beszélni, hát akkor ezt kell csinálnod. Hát tudom, azért csinálom. Merthogy látszik rajtad, ahogy te most mondod, hogy igenis jól érzem magam, borzasztóan szeretek velük így beszélni, és csinálni és alakítani őket és kiszedni valamit, kibányászni valami szépet belőlük. És aztán együtt örülünk a végén, mikor látjuk, hogy mi volt. Hát Glenn Close, a Szabóval csináltunk pont vele filmet, és ott volt nekem egy nagyon pici szerep. És azt mondta, hogy – Sutyinak hív ráadásul -, én nem jövök el, ez a legkisebb szerep a filmben, én nem. Mindenkinek van szerepe, a film gyönyörű, nekem van a legkisebb. Csak van egy, van egy jelenet abban a nagyon kicsi szerepben, azt senki nem tudja megcsinálni. Te meg igen. Azt mondja, hogy jó, de az csak egy. Mondom, és mégis egyszer csak megjelent. És egyszer csak ott volt és sosem felejtem el, a vetítésen amikor átölelt és azt mondta, hogy köszönöm, hogy itt lehettem. Ugyanis egy olyan pici szerepből csináltunk nagyot, hogy pont a Szabó kérdezte meg tőlem, hogy mit csináltál vele, hogy a végén jelentősége lett, hogy ott van. Na, most ezt persze csak olyan emberrel történhet meg, aki önmagában súlyos, mindig úgy le tud ülni úgy, hogy súlya van, na hát ő ilyen. Ha ott van egy asztal, a végén nem szól egy szót sem és mégis őt nézed. Hát ez a szép benne.

Kőszegi András:
Amikor reklámfilmet csinálsz, azért sok minden nem várható el. Nem várható el az a pillanat egy ilyen ipari munkánál, most a szó jó értelmében mondom, amikor például a Susan Sarandon azt mondta neked, hogy egy életen át fogok benned bízni. Miközben azokért a pillanatokért csináljuk, élünk, az ilyen pillanatokért, amikor valamit létrehozunk. Egy ilyen munkában elvárod-e ezt vagy várod-e ezeket a pillanatokat?
Ez nagyon fontos mondat volt, amit szerintem neked mondott.

Koltai Lajos:
Igen, nagyon fontos, hogy már most láttam azt, hogy aki ott volt mellettem, az jól érezte magát és már mindenki azt mondta, hogy Tanár úr.. Nagyon jó napok voltak, nagyon sok mindent tudtunk meg a dolgokról. Hogy szeretettel vannak jelen és vágynak arra, hogy hallgatják, hogy hogy csinálom ezekkel az emberekkel. Szóval értelme van, hogy olyan emberekkel vagyok együtt, akik ebből élnek naponta, és most mégis valamit talán tudtam hozni, amit nem nagyon ismertek vagy nem így csinálják ők. Én úgy csinálom, mint egy játékfilmet, ugyanazzal az intenzitással és szeretettel. Élvezem az embereket, ezt, akit  most látsz a képernyőn, őt is, de 25 arc volt tegnap itt, mind a 25-en irtó jópofák voltak. Gyerekek is, nagyok is, öregek.

Kőszegi András:
Tudod, kell az érzelmeidet kordában tartani? Mert azért mégis van egy üzleti cél. Már bocsánat, hogy ilyen racionális vagyok megint, de hogy azért mégis csak, ez egy nagyon nagy dilemma.

Koltai Lajos:
Tudtam követni az üzleti célt, szóval nem esik nehezemre, nem arra gondolok, hanem arra, hogy hova néz. Hogy most hogy tud oda nézni. Ez egy összetartó üzenet. Hogy összetartja ezeket az embereket valami. Az tartja, az az ügy, amiért most mindenki azt hiszi, hogy kéne valamit csinálni. Ez is, önmaga ez is egy szép gondolat. Nem jut eszembe a termék, csak az jut eszembe, hogy 20 ember, vagy 16 a végén egy irányba néz, körülbelül, egy elég jó szándékért. Hát ezt elérni, hát ez már egy nagy dolog. És mindegyikből sugárzik valami, mert nem fogják tudni, hogy mit is, mit néznek azon, a végén majd úgyis ki lesz írva, hogy miről van szó. De addig csak embereket, egy emberi, ez tényleg csak szép arcok vagy érdekes, különös arcok etűdje. Ez filmes feladat. Nem is gondolok rá, hogy reklámfilmet csinálok, eszembe nem jut.

Kőszegi András:
Ilyen kis etűdöket elég ritkán látok a tévében. Lehet, hogy idealista vagyok, de megkomponált reklámfilmeket, szép filmeket – most a szép az lehet hatásos, sok minden lehet, – nagyon kevés jó film van, ami mozi.

Koltai Lajos:
Én is most figyeltem egy kicsit jobban, hát nincs. Úgy vannak összelapátolva, nincs-nincs semmi különösebb.

Kőszegi András:
Tehát akkor nem én látom rosszul.

Koltai Lajos:
Nem, nem, azt hiszem, hogy most ennek lesz egy rendje, ennek van egy rendje. Mert rend szerint jönnek ezek az arcok, aztán összeállnak egy egységgé, egy ilyen rácsba, majd megjelenik több ember arca és együtt üzennek valamit, ez szép lesz. És miután a zenét is fontosnak tartom, ugyanolyan fontosnak, elkezdtem a zenéről is komolyan beszélni. Hát én azért dolgoztam az Ennio Morriconéval, hát az nem akárki. ő is megkérdezte tőlem, hogy Lajos, te, milyen hangszer szóljon? Mert ő ilyen. Azt mondja, hogy addig én nem vagyok boldog, amíg te azt nem mondod, hogy neked ez tetszik, tehát hogy ha te azt mondod, hogy ne legyen hárfa, nem lesz hárfa. És hogy ha nem akarod, hogy nem lesz piszton, akkor nem lesz piszton. És gitár sem lesz, ha azt mondod, hanem akkor más fog szólni, másképp meg tudja oldani. És itt jött egy fiatal zeneszerző, és megértette. Ráadásul klasszikus neveltetésben volt része, klasszikus zenei neveltetésben. És szereti a klasszikus zenét, sőt ő nem tagadja meg mint sokan, hogy azon nőtt föl és, és onnan tanulta meg, hogy milyen zene. És közben tudja, hogy itt arra van szükség, a megrendelő…Egy egy ilyen barokkos építkező zene kell, ahogy épülnek ezek az arcok egymásra, az nagyon sokat segítene nekem. Ráadásul emelné az üzenet értékét. És akkor azt mondja a fiú, hogy ő érti, csak hadd próbálja meg, és erre vagyok kíváncsi, hogy ritmikailag meg tudja-e oldani annak ellenére, hogy ez 30 másodperc meg 45, hogy a ritmus hogy behozza ezt az építkezést is. Még beszéltünk hangszerről is. És ritmikailag megoldja, hogy a fiataloknak is szóljon. Ez egy komoly feladat, de mondom, hogy ez is fontos, ez érdekel, hogy fogjuk megoldani.  A zene ugyanolyan fontos. Tehát teljesen komolyan vesszük ezt az etűdöt, ennek el kell készülnie, és remélhetőleg azt fogják mondani, amit az előbb te mondtál, hogy hoppá, valami másról van szó. Hát ezt nagyon szeretném, igen.

Kőszegi András:
30 másodpercről van szó, nem másfél óráról, és én azt látom, hogy az energia, amit elfogyasztasz, a gondolkodás, amit beleteszel, az egy perccel nem kevesebb, mint egy nagyfilm.

Koltai Lajos:
Ez nem kevesebb, és közben egy nagyjátékfilmre készülök, nem is egyre. Nem esett nehezemre, mert ugye közben ott is éppen szerepet osztok. És ez olyan jó volt, hogy azokat még nem láttam, azok ott vannak Amerikában, ülnek valahol még. Ugyanez van velük, az előbb említettem a jó neveket, hogy ugyanezt csináltam velük. Hogy ezt élveztem, igen, hogy nem tettem különbséget. Úgy gondoltam, hogy ha engem megkértek erre és így, ilyen tisztességesen meg ilyen udvariasan, akkor nekem ugyanezt a munkát kell elvégeznem és úgy tekintem, hogy igen, ez egy darabja éppen az életemnek, és igen, semmivel sem kevesebb, mint a másik.

Kőszegi András:
Kaptál hozzá kedvet egyébként?

Koltai Lajos:
Mindig volt kedvem és éppen mondtam, hogy ha ilyen minőségű reklámfilmeket fognak gyártani, akkor nagyon szívesen.

Kőszegi András:
Kint ezek a felkérések nincsenek?

Koltai Lajos:
Mehetnék reklámfilmre, de nem. Nem sikerült, innen nem, mert ott kéne lennem, ez a baj, hogy ahhoz ott kell lenni. Mert ez ilyen napi ajánlatok, ugye naponta bejön gyorsan valami és gyorsan menni is kell, és én nem vagyok ott. És akkor azt mondják, hogy Budapesten vagy, akkor ide kell hozni. Akkor azt mondják, ja, menjünk a következőhöz. Ez így működik egyébként, hogy arra nincs idő, nem egy játékfilm, hogy kezdődik 3-4-5 hónap múlva és engem már rég kiválasztottak és az rendben, de hogy most holnapután indul egy reklámfilm, és én nem vagyok ott és innen előbb oda kell hozni, hát jó, akkor azt mondják, hogy jó, akkor ez mindegy. Úgyhogy én ott bele sem kerültem, csináltam egyet-kettőt, de nem kerültem be a reklámszakmába, azt nem mondhatom.

Kőszegi András:
A fiatalok a villódzó, nagyon gyors vágásokhoz vannak szokva, a tizedmásodperc alatt a a mesétől a videoklipig, minden nagyon gyorsan mozdul. Te mit gondolsz, hogy ők…hát azért mégis csak van négy unokád, akik ugye most  még gondolom, most majd kezdik fogyasztani a médiát vagy legalábbis beleszülettek ebbe a témába. Tehát én egészen biztos vagyok, hogy amikor te Los Angelesben vagy, akkor a Skype-on vagy valahogy beszélgettek, vagy egyáltalán te mennyire látod ezt a generációs változást, hogy a te képi világodra ők mennyire lehetnek, lesznek befogadóak? Hogy mondjam, én azt gondolom, hogy talán ezek a szépségek, ezek az értékek kortalanok, legyen bármilyen eszköz a világon, de közben meg mégis baj van.

Koltai Lajos:
Nincs baj, most mondtad a szépet, a szép az mindig fogyasztható lesz. Sőt igény lesz, sőt vágy lesz, hogy a szépet lássam és elsajátítsam. Ilyen a zene, hogy följön az unokám, 12 éves a legnagyobb, a négyből, és ő már megmondja, egy barokk zenét azt mondja, hogy papa, ez tényleg nagyon szép volt, hallgassuk meg még egyszer. Hogy nem is tudja, mit hallgat. Csak azt hallotta, hogy valami szép, olyasmi, ami neki is jólesett. Autóban, nyugalom volt, hallottuk a zenét, szép kint a táj, minden gyönyörű, stimmel a kettő együtt, hogy mintha valami béke költözött volna át átmenetileg az autóba. És ez, és ez tetszik neki. Kisebbik unokám is észrevesz szépségeket. Ha általában nézem, meséket nézek, rengeteg a borzalom, ez az összes videojáték arra van, hogy ki kit öljön meg valamilyen módon, mindenképpen a pusztításról szól egy kicsit. És ők is csinálják, ők is játszanak vele, iszonyúan, és van benne még élvezet is bizonyos értelemben. Élvezik is, hogy hogy lehet a másikat megsemmisíteni, sajnos ez a lényege a játéknak. És tiltakozhatunk ugyan, de ez nem lesz másképp. De a szépre mindig fölhívom a figyelmet és mindig fölhívom arra a figyelmet, hogy megy le egy szép naplemente vagy olyan szép a táj. Most éppen mentünk a Balatonra, az egyik ünnepnapon és mikor szóltam nekik hogy-ugye egy videojátékon játszottak, mindenki, éppen három jött a négyből velünk. Kinéztek az ablakon, azt mondták, ez tényleg szép, valóban szép. Csak egy repcés föld például, hogy milyen gyönyörűséges az a sárga, bármikor hosszan rohan melletted, gyönyörű. És ezeket észreveszik, nagyon is észreveszik, pláne a Balatont, azt észrevették, hogy milyen szép a Balaton. Bele is mentek egy kicsit. De hogy ott éppen úgy megy le a nap, ez egy ilyen szerencsés öböl, hogy mindig olyan szép, mert a Badacsony…

Kőszegi Andrá
Jó, várjál, ezek a te unokáid, van aki láttassa velük, de azért van a…

Koltai Lajos:
ők is csinálják ugyanezeket a rossz fajta játékokat, nézik a tévét reggeltől estig. A szépség, és ez a mániám, hiszek benne, a minőség és a szépség mindig átragyog. Ebben lehet bízni, az mindig megjelenik és mindig veled marad. Teljesen mindegy, hogy közben mit csinálsz. Én például a 3D-t gyűlölöm, egy hülyeségnek tartom úgy ahogy van, egyetlen egy helyen, a…

Kőszegi András:
Végre, köszönöm ezt a mondatot neked.

Koltai Lajos:
Az Avatar volt az egyetlen egy, ahol jól volt használva azt kell mondjam, hogy nem kérkedtek vele és nem visszaéltek vele, hanem nagyon okosan volt használva. Egyetlen egy dologra használták, ami a hiánya a kivetített képnek, a mélység. Mert mélység nincs ugye, síkban látunk mindent. És a mélységet megjelenítették, és azzal nem éltek vissza, hanem csak ott volt. És éreztem, hogy a mélységbe is látok, az szép, de soha nem kérkedtek, végig az egész film alatt, úgyhogy ezért félek attól, hogy mit csináltak most például a Titanic-kal és miért kellett ezt most 3D verzióban megcsinálni, eszem ágába nem jut. Pénzkeresetre tényleg nagyon jó, persze. Én nem szeretem, mert visszaélnek vele, nem érdekel. Mindenki, amikor forgatsz, akkor úgyis két síkban forgatsz, tehát két dimenzióban forgatsz, mert nem lehet másként. Aztán lesz belőle ez a technikai őrület, nem érdekel, egyébként bonyolultabb forgatni, elveszi az idődet, sok minden, sok miatt negatív. Egyáltalán nem is izgat a 3D technika.

Kőszegi András:
Engem kimondottan zavar.

Koltai Lajos:
Nem tetszik, nem izgat, azt sem hiszem, hogy a mesefilmben az kell, hogy ott nyúlkáljanak feléd, nem, vagy a fejed fölött elmegy valami és nem érdekelnek, és mindenki szemüvegben ül. Ez önmagában egy riasztó kép. De valahogy, szóval nem, nem nőtt belém egyáltalán az erre való igény egyáltalán. Úgyhogy én mindig hiszek abban, hogy marad ez a szép technika, a szépség, a hozzád jutó kép, a neked szóló üzenet. A szépség ott van, nem lehet elvenni, a természetben jelen van. Ezért tudtam megcsinálni a Sorstalanságban azt, hogy hogy megy le a nap, hát ez a fantasztikus. Hogy ott is szépen megy le. Pedig ott a szögesdrót. És ugyanolyan szépen búcsúzik tőle a nap. Hát ezt meg is csináltam a kisfiúval, amikor ott áll és elképesztő ellentmondás volt az, hogy hogy a fenébe nem tudja a nap, hogy ő hol van. Hogy ugyanúgy süt, pedig nem lenne neki szabad. Hát erről szól. És én azt hiszem, hogy amíg ezt fel tudjuk fedeztetni a gyerekeinkkel, unokáinkkal, hogy ez van és önmagamnak, nekem minden nap szépséget okoz, addig azért én megvagyok.

Kőszegi András:
Reklámfilm ide vagy oda, arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi az, amiben dolgozol, mire vágysz, hogy egyszer- hát most nem mondom, hogy dobozban legyen, mert már olyan nincs, nem nagyon van doboz-, de mondjuk van még.

Koltai Lajos:
Igen, doboz az még van. Sok mindenre vágyom. Készülök két filmre, hogy ha arra gondolsz, az egyik egy amerikai film, amely szintén embermese és azért örülök, hogy csinálhatom, mert mindig attól féltem, hogy el kell mennem valami más irányba, megfelelni annak, amiről az előbb beszéltünk. De nem, ez egy ember története, egy banki alkalmazott New Yorkban, akinek az a vágya, hogy egyszer másképp szeretne élni, mint ami jutott, és ez mindenkinek a mániája Amerikában meg itt is, hogy hogy lehetne egyszer kipróbálni valamit, ami tökéletesen más és nem az, amiben éppen élsz. Neki a mániája a Gauguin, a Gauguin-festészet, és Gauguint másol éjjel-nappal, él egy elég szürke életet a feleségével és a bankban is, gyereke nincs, ez felmentés, tehát mikor elmegy onnan, elmegy otthonról. Gauguin eredetileg otthagyta a családját, azt követi. Gauguin bróker volt, és úgy ment el otthonról, hogy öt gyereket hagyott otthon. 37 éves, ugyanúgy mint ő, 37 éves, mint a filmbeli szereplő, és ez az üzenet lényege, hogy egyszer meg kell próbálni másképp élni. És megpróbálni, hogy át tudsz-e lépni az úgynevezett idézőjeles művészet területére. Mert akkor lett a Gauguinből művész, amikor otthagyta a családját és elment és megpróbálta. Elment Tahitire és elkezdett ott festeni és kiderült, hogy egy baromi érdekes festő, egy nagy, óriási egyéniség. És ezt akarja ez a film is megpróbálni és megpróbálja, és egyszer csak ott az alkalom, a pénz, és minden, véletlenül, ez is véletlen, és megpróbálja. Szóval ez az üzenet, hogy hogy lehet az, egyszer legalább kipróbálni magad, hogy a saját hangodon szólalj meg. A másik az egy első világháborús történet, egy apa-fiú történet, egy anya nélkül növő gyerek és apa története, és akkor ugye még büszkeség volt elmenni a háborúba, papa elment a háborúba, mert ugye szolgálni kell a hazát, meg kell védeni. Angliában vagyunk, Londonban, és a gyerek ott marad, és elkezdi apa levelei alapján lejátszani úgy a háborút a kertben, az apa ráadásul toy maker, úgy hívják, aki gyerekjátékokat csinál fából, és ilyen katonákat otthagy neki, farag, elég karakteresek. És elkezdi megcsinálni a háborút ott a nagynéni kertjében, akit egyébként nagyon nem szeret, de ott kell neki, nincs máshol lennie, és elkezd a két dolog összecsengeni.
Hol előbb történik meg a kertben valami, mint ott az igazi lövészárokban, hol fordítva. És eljutunk addig a karácsonyig, addig a fantasztikus karácsonyig, életem vágya, egyik vágya, hogy valóban megcsináljam és ebben a filmben benne van, hogy kijöttek a lövészárokból karácsony este és megszólalt a Csendes éj az egyik oldalon, a németek kezdték, és a másik oldalon, és aztán kijöttek és kezet fogtak, és elkezdtek a no man’s land – ez az úgynevezett senki földje, a két különböző között-, elkezdtek igazi normális, baráti életet élni. Majd a tisztek visszazavartak mindenkit és még négy évig ölték egymást és meghalt 20 millió ember. Ezt meg kell egyszer csinálni. Hogy milyen értelmetlen ez a baromság, ez a háború.

Kőszegi András:
Az biztos, de azért ahogy látom jól vagy, ez a lényeg.

Koltai Lajos:
Hát úgy megvagyok, úgy jól vagyok, most éppen itt vagyok. Örülök, hogy csinálunk egy olyan munkát, amit szívesen csinálok. Én most örülök, hogy oda fogunk ülni az asztalhoz és nézzük, bányásszuk a szép pillanatot.

A beszélgetés ITT meghallgatható
(BrandTrend)