Kategória: Aktuális.

 

 

 

A “Projekt Amerika” a

sorozata.

Az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után minden korábbinál erőteljesebben szembesült azzal a paradoxonnal, hogy – miközben őket követi, irigyli, a szabadság és fejlődés mintájaként elfogadja a világ nagy része – az amerikaiak a legváratlanabb irányokból masszív gyűlölettel szembesülnek, a szellemi-ideológiai Amerika-ellenességtől, a többé-kevésbé spontán tömegmozgalmakon át a magas szinten szervezett erőszakos támadásokig.

Kőrös László itt, a Projekt Amerika vendégkommentárjában a magyar közvélemény sajátos válaszáról írt, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeire adtunk. Úgy rekonstruálja a magyar közhangulatot, hogy sem a hazai jobb-, sem a baloldal nem volt Amerika őszinte szövetségese, különösen az afganisztáni, majd iraki háború ügyében nem – amit az amerikaiak természetesen pontosan láttak, és máig nem bocsátanak meg érte.

A baloldal sajátos helyzetét így látta a Projekt Amerika vendégkommentárjának szerzője: „Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban…”

Én egészen mást tapasztaltam abban a közegben, amelyben akkoriban mozogtam. Emlékeim szerint azok a baloldali értelmiségiek, akik vezető pozíciókban dolgoztak, következetesen támogatták az Egyesült Államokat, mint „a szabadság megtámadott, harcban álló védőbástyáját”, s ebből következően Amerika szeptember 11-e után indított háborúit is megértéssel fogadták.

Kőrös László a rendszerváltás előtti időszakból megmaradt, de elfojtott Amerika-ellenes szenvedélyeket feltételezett a magyar baloldalról. A kollektív lelki folyamatokat én sem zárnám ki. Természetesen van annak jelentősége, hogy egy politikai elit baloldala, illetve annak középkorú vagy idősebb korosztálya alig néhány évvel korábban még antiimperialista harcot vívott, és a békeharc az amerikai katonai erő elleni tiltakozást jelentette számára. Kőrös Lászlóval ellentétben azonban úgy érzékeltem, hogy ezek a még eleven emlékek nem az Amerika-ellenességet élesztették újra 2001 után, hanem kellemetlen emlékként kísérve a baloldaliakat, lelkifurdalásos állapotot hoztak létre, és túlkompenzálást eredményeztek, legalábbis a felelős pozíciókat betöltő értelmiségiek körében.

Bonyolította a helyzetet, hogy a baloldali mozgalmi hagyományok egyik alapvető jellemzője a háborúellenesség. A retorika szintjén mindenképpen. A nyugati baloldal esetében, amelyhez a rendszerváltás után a hazai baloldaliak igyekeztek újra csatlakozni, a hidegháborús rakétafegyverkezés elleni békemozgalmak emléke különösen eleven örökség. A hazai baloldaliak számára ez megnehezítette a hadba szálló Egyesült Államok támogatását.

Megkönnyítette viszont a baloldal orientációját az a magyar sajátosság, hogy még alig omlottak le az ikertornyok, amikor az akkoriban újraválasztására készülő Orbán-kormány nyíltan antiszemita, szélsőjobboldali szövetségese máris szükségét érezte belerúgni Amerikába. Ha Csurka várt volna néhány napot, akkor az Egyesült Államokat okoló nyilatkozata talán egy jelentéktelen hang maradt volna a világszerte feléledő kórusban. A miépes nyilatkozat sietsége azonban ráirányította az amerikai diplomácia és a lépéskényszerbe került Bush-kormányzat figyelmét a magyar viszonyokra. S amit láttak, az sokkal kínosabb volt, mint egy mindenekelőtt antiszemita retorikát alkalmazó magyar szélsőjobboldali törpepárt otrombasága. A Magyar Köztársaság jobboldali kormányfőjének különös viselkedését, a személyes elhatárolódás elhárítását is látniuk kellett. Ebben a kiélezett helyzetben a hazai baloldal számára egyértelmű volt, hogy Csurkáék antiszemita gyökerű Amerika-ellenességével és a Csurkával összejátszó Orbánnal szemben hol van a helyük a hazai politikára is erős hatást gyakorló új világpolitikai helyzetben.

Amerika és a világ viszonyát nem egyszerű leírni. Kőrös László pontosan megfogalmazta, hogy az amerikaiak képesek feltétlen egységbe forrni, amikor háborúban állnak (a vietnami háború és az ellene kibontakozott hatalmas békemozgalom fontos kivétel volt, de nem tudnánk hasonló sodró erejű mozgalmat felidézni). Szuperhatalomként szinte folyamatosan ebben a helyzetben van az Egyesült Államok. Ilyenkor a külvilág erőit aszerint minősítik, hogy ki hogyan áll hozzá az amerikai ügyhöz. Mindezzel együtt jár egy jogos öntudat mindazzal kapcsolatban, amit az amerikai politikai rendszer, üzleti világ, civilizáció, kultúra ad a világnak. Amerika azt várja ezért a külvilágtól, hogy szeressék – de folyamatosan azzal a sokkoló élménnyel szembesül, hogy a világ legfontosabb országaként, amely mindenhol jelen van valamilyen értelemben, rengeteg gyűlöletet és ellenállást vált ki.

Ebben a bonyolult viszonyban a magyar politikai elit és a közélet szereplői sem fogalmazhatják meg tiszta képletekben Amerikához való viszonyukat.

A szerző, Tamás Tibor közgazdász végzettséggel az utóbbi másfél évtizedben internetes portáloknál szerkesztő, újságíró, publicista.
(A “Projekt Amerika” blogbejegyzéseit a Méltányosság vezetőinek engedélyével közöljük.)
(BrandTrend)