Nem szeretném lerombolni a baloldali értelmiség messianisztikus világképét, de Bajnai Gordon nem fog visszatérni. Vissza van már térve egészen. Látják? Nem látják? Na látják! Messze nem néz ki a dolog olyan lelkesítően, mint a hit mennyezetfreskója, az égi seregek élén dicsfényben érkező vezér, aki egyetlen kardcsapással megroppantja a gonosz hatalmát.
Ahányszor csak megszólal, nyilvánosság elé lép a volt miniszterelnök, a baloldali szavazó pulzusszáma megugrik, légzése fölgyorsul: talán most! Aztán mégsem.
Ha létezik a rendszerváltás utáni magyar baloldalnak hagyománya, akkor ez az: a tökölés, hezitálás, maszatolás. Ebben világklasszis.
Németh Miklósra emlékeznek még? És a húsz éven át lebegtetett visszatérésre? Tanulságos eset. Vagy ott van Horn Gyula ‘94-es miniszterelnök-jelöltsége (a háttérben némi Németh Miklóssal, persze), aztán a ‘98-as. Ott van Medgyessy, aki már szinte muszájból vállalta el, hónapokig tartó huzavona után (a háttérben megint Németh Miklós készült a nagy visszatérésre). Aztán Medgyessy lemondása után az utódlási harc, Gyurcsány palotaforradalma az öregekkel szemben… A köztársaságielnök-választási tragikomédia Szili Katalinnal, amibe a Fidesz kisebbségből behekkelte Sólyom Lászlót. És végül a legmegdöbbentőbb, legönsorsrontóbb tökölés Gyurcsány lemondása után. Hogy végül már lasszóval próbáltak miniszterelnököt fogni a pártház folyosóján. Bajnainak nagy bravúrja egyébként, hogy ilyen indítás, a miniszterelnöki intézmény teljes erkölcsi megsemmisítése után sikerült levezényelnie azt az egy évet.
(Az őrület kormányváltás után is folytatódott, Mesterházy vs. Gyurcsány, a DK kiválása, de ez már kit érdekel…)
Ebbe a sorba nagyon szépen beleillik Bajnai Gordon álhezitálása, lebegése. Kevéssé illik össze viszont a határozott, higgadt, hozzáértő menedzser imázsával.
A volt miniszterelnök még közelebbi ismerőseinek sem mond mást: gondolkozik, nem döntötte el. Erre a közeli ismerősök persze mosolyognak, tudják jól, hogy ha Bajnai nem akarna visszatérni, már régen valami elnöki vagy vezérigazgatói székben ülne. Eldöntötte már, csak a megfelelő pillanatra vár. Keresi a módját. De nem nagyon találja.
A Haza és Haladás Alapítványban folyó “szakmai munka” inkább nevezhető időhúzásnak, alibizésnek, mint visszatérő hadműveletnek. Vagy ha mégis annak szánták, akkor valamit nagyon elmértek. A Haza és Haladás felől érkező roppant szakmai és roppant unalmas kommunikáció mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a volt miniszterelnök táborát erősítse, hogy fölkeltsen iránta bármilyen érdeklődést. Vajon hogy matekozta ki a fölkészült szakértői csapat például, hogy a topmenedzser Bajnainak éppen a mélyszegénység témakörében kell először igazán belevetnie magát?
Magyarországon a politikai küzdelem elsősorban személyiségek, karakterek, arcok és demagógiák küzdelme. Csak a második szinten jelennek meg az ideológiák, és a harmadik-negyedik szinten a sokat emlegetett programok, a szakpolitikai szöszölés. Meg lehet próbálni megfordítani ezt a dolgot, de ebből inkább valami avantgard gesztus lesz, nem választási győzelem.
A Bajnai-paradoxon:
