Kategória: Márkás beszélgetések.
Admin kategória: Márkás beszélgetések - kerekasztal.

A 2012.02.01. BrandTrend “Mi a helyzet?” beszélgetés írott változata.

Kőszegi András:
Akkor ugye maradhatunk abban, hogy most nem arról fogunk beszélgetni, hogy arra a bizonyos szakadék szélére ki, mikor, hogyan sodorta az országot, az IMF jó vagy nem jó, hanem arról fogunk beszélgetni, amit úgy hívunk hogy Deutsch Tamás vagy dajcstomi. Itt már ez egy nagy kérdés egyébként, hogy mikor melyik identitással vagy jelen a közéletben. De kezdjük mindjárt az elején. Nagyjából fél év van köztünk, tehát egész pontosan egy évben lettünk nagykorúak. Te akkor gyakorlatilag beültél a parlamentbe – hellyel-közzel – és politikus lettél. És akkor elérkeztünk a Deutsch Tamás és/vagy dajcstomi kérdéshez is. Először is mit jelent az, hogy valaki politikus?

Deutsch Tamás:
Az az ugyanaz az esztendő, az 1966, amikor mind a ketten születtünk, ami azt jelenti, hogy 1984-ben  lettünk 18 esztendősek, én akkor is érettségiztem, júliusi születésű lévén, tehát nem voltam év vesztes. Ami azt jelenti, hogy ez a tomboló Kádár korszak, megint nem a napi pártpolitikai logika szerint mondom, csak egyszerűen leírom az időszakot. Abban az időszakban, mondjuk a 70-es, 80-as években, ha az ember kommunista meggyőződésű volt, akkor lehetett politikus, ha nem volt kommunista meggyőződésű, akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy közéleti kérdésekkel, a közélettel, a politikával nem foglalkozhatott. Éppen ezért azt tudom mondani, hogy – most bonyolult történeti visszatekintésektől eltekintve, vagy ezekbe nem bonyolódva – a 70-es, 80-as években józan ember, aki a saját maga karrier elképzeléseit megfogalmazta, hogy mi leszek, ha nagy leszek, ez nem nagyon volt. Még egyszer mondom a rendszerhű kommunista embereket leszámítva, aki politikus szeretett volna lenni. Nekem ez eszembe se jutott se gimnazista koromban, sem azt követően nagyon fiatal felnőttként, hogy én politikusként ezt a szakmát, ezt a hivatást, ezt a foglalkozást űző emberként fogom a felnőtt életemet leélni. Természetesen a közélet dolgai érdekeltek, a történelem mindig érdekelt, aztán a 80-as évek legvégén, egyetemistaként kerültem kapcsolatba az akkori ellenzéki, a szocialista vagy kommunista rendszer ellenzékeként tevékenykedő értelmiségi körökkel. Ugye ennek a terepe, helyszíne a Bibó István Szakkollégium volt.  És tulajdonképpen még ezekben az ellenzéki mozgalmakban való részvétel sem volt az emberek döntő többsége részéről, részünkről, később Fideszes politikussá váló fiatalemberek részéről sem egy olyan elhatározás, hogy akkor mi most politikusok leszünk, hanem egyszerűen mi az igazságért, a szabadságért akartunk tenni. Azért akartunk tenni, hogy az a rengeteg korlát, rács, a szabadságot elvevő, minket a szabadságunktól megfosztó jelenség megszűnjön, magyarul szerettük volna megdönteni a rendszert, egy diktatúrából egy demokráciát, egy többé-kevésbé most aranykalitkának mondható kádári gulyáskommunizmusról beszélünk, vagy kevésbé aranykalitkáról, hanem igazi kalitkát jelentő kommunista rendszer helyett a szabadság rendszerét szerettük volna létrehozni, ebben közreműködni. Amikor ez a folyamat elindult, a rendszerváltoztatás időszaka, a Fidesz 88-ban alakul, 89-ben ellenzéki kerekasztal jön létre, tárgyalás kezdődik az akkori állampárttal, no ez az a folyamat, amiben már részessé válva, merült föl az a kérdés, hogy – miután világossá vált, hogy  89  őszére, hogy akkor 90-ben parlamenti választás lesz Magyarországon, sok évtized után az első szabad parlamenti választás, a létrejövő többpárti demokratikus parlament hivatásszerű politikusokat igényel, hogy akkor meghozzuk azt a személyes döntést, hogy akarunk-e ilyen módon foglalkozni a politikával, és ekkor született ez a döntés részünkről, már mindannyiunk részéről külön-külön.
Számomra a politikusság egy nagyon nagy presztízsű, tiszteletre méltó, hozzáértést igénylő hivatás, foglalkozás, szakma, aminek a társadalmi presztízse általában ma a világban nem túlságosan magas. Itt Kelet-Közép-Európában pedig még az európai átlagnál is kisebb ennek a szakmának, ennek a hivatásnak a presztízse. Ez egy tény, de azt gondolom, hogy mindettől függetlenül ez nem egy szemtelen megközelítés, ha én, mint politikus egyébként a magam – sajnos nem túl nagy társadalmi presztízzsel bíró foglalkozására vagy hivatására azért büszke vagyok – már nem önmagamra, hanem erre a foglalkozásra vagyok büszke.

Kőszegi András:
Ez azért érdekes, mert Magyarországra nem jellemző, hogy politikusok tudatosan építenének személyes márkát. Nem nagyon építgetik a saját brandjüket. Valamiért történetileg ez így alakult, nem sok előzménye van ennek, nyilván amiket elmondtál az beletartozik. Azt gondolom, hogy az elmúlt 10-20 évben a politikusoknak nem volt sokkal nagyobb célja, mint hogy látszódjanak a médiában. És ez még talán ma is így van. Kevés az igazi üzenet, kevés az igazi idea, inkább a láthatóság jelent meg, mint fő szempont.

deutsch_tamas

Deutsch Tamás:
Ezzel én vitatkoznék. Alapvetően azért, mert ez egy igazságtalan megközelítés, tudniillik a jelenből, a jelen körülményeiből vetít vissza egy adottságrendszert olyan időszakra, amikor az adott rendszerben nem ezek az adottságok érvényesültek. Ezt elmondtam, azért itt egy példa nélküli, egy olyan történelmi folyamat zajlott le Magyarországon, annak a 2-3 évnek összesűrűsödött eseménytörténetével, ami sem azelőtt, sem azután nem volt és nem is lesz soha.

Kőszegi András:
Az elmúlt 10 évben már lehetett jó példákat látni, lehetett volna tanulni, fejlődni. Azért 20 évről beszélünk!

Deutsch Tamás:
Ezzel már egyetértek. De azt mondom,  hogy a rendszerváltoztatás időszakában – most nagyon leegyszerűsítve fogalmazok, – hát kisebb gondja is nagyobb volt később politikussá váló embereknek, Antall Józsefnek, aki aztán rendszerváltoztatást követő első szabadon választott parlament által megválasztott miniszterelnök lett, 89-90 meg 91-ben a személyes márkaépítéssel, márkakép építéssel, personal brandinggel foglalkozni, mint ahogy Tölgyessy Péter, vagy Orbán Viktor, vagy Deutsch Tamás, vagy Vörös Vince, és még hosszan sorolhatnám a 90-94 közötti parlament – azóta is még politikusként tevékenykedő, vagy azóta már politikusként nem tevékenykedő, vagy nem politikusként tevékenykedő – sajnos többek már meg is haltak, elhunytak – személyiségeket, de olyan személyiségeket akikre még emlékszünk, hogy ott 90-94 között fontos szerepet töltöttek be. Ezért ennek volt a kezdeti időszaknak egy bája. Ez kb. olyasmi, mintha a Csaba Gyöngye futballcsapatától, Minarik Ede mosodástól, futballcsapatot kell csinálni őszinte szívből, lélekből fakadó felbuzdulás által vezetett futballcsapat szervezésen mi a Manchester United mai profi menedzsmentjét kérnénk számon. Egészen más helyzet, egészen más szituáció.

Kőszegi András:
Ebben egyetértek. De azóta eltelt 5-10 év, amikor a világ nyitott volt, még nagyon sok politikus operál ma is a közéletben,  és azt látom, hogy vajmi keveset változott ez a téma, miközben – ha már futball példánál vagyunk – csak a lelkesedésből nem lehet majd a bajnokok ligájába bejutni miközben oda vágyunk, és arról beszélünk, és azt gondoljuk, hogy mi is olyan jók vagyunk, csak valamiért ez nekünk nem sikerül. Miközben lehet ezt nyilván építeni, sok idő, macera, energia,  tanulás, ez egy folyamat – de azt gondolom erre lett volna már idő.

Deutsch Tamás:
Ezzel egyetértek, nem mondanám azt, hogy az első 10 évre és második 10 évre osztanám ezt az időszakot. Azt mondanám, van egy kezdeti időszak, amikor talán nem volt számon kérhető mindez, hogy akkor a politikában egyáltalán a reklám, a marketing, a branding gondolata még nem érvényesült. Hozzáteszem, ha megnézzük annak az időszaknak a magyar gazdasági életét, az üzleti élet szereplőinél is hol lett volna még a tudatos  márkaépítés? A kezdődő, induló piacgazdaság körülményei között vállalkozások jönnek létre, adott esetben külföldi befektető Magyarországra jön, vállalatot vesz, nagyon komoly marketing tapasztalattal bír. De Magyarországon az átalakuló, kiépülő piacgazdaságban primer gazdasági kérdésekkel foglalkozik, és adott esetben 1-2-3 év után kezd el csak a reklámmal, a marketinggel, a márkaépítéssel foglalkozni. Tehát az élet úgy általában kevésbé volt marketingelt, mint manapság.
Annyiban egészíteném ki mindazt amit említettél,  hogy én úgy gondolom, hogy aztán az 1990-es évek közepétől egy egyre nagyobb mértékű, ha tetszik fokozatos, inkább ez a pontosabb kifejezés, egymásra épülő módon, egyre inkább professzionálissá vált a politika Magyarországon,  professzionális politika csinálás indult el Magyarországon (azért mert valami professzionális, nem biztos hogy jó, hogy sikeres), és ez a professzionális politika csinálás a világban általában a professzionális politika csinálásra jellemző eszközöket, módszereket, tudást már használta. Megjelenik a 90-es évek közepén a tudatosan felépített politikai reklám,  a 90-es évek végén a tudatosan felépített politikai marketing, ez elsősorban szervezeti marketing, maga a politikai párt marketingje, és én azt gondolom, hogy a 21. sz. elején, a 2000-es évektől kezdve pedig a spontán személyes márkaépítésektől, mert ez is volt már – Horn Gyula esetében 1994-ben már volt egy személyes márkaépítés, még ha ez egy kicsit eshetőséges is volt. Orbán Viktor esetében is volt 98-ban egy személyes márkaépítés. Medgyessy Péter esetében is  volt 2002-ben egy személyes márkaépítés is. De ez inkább eshetőséges volt. A tudatos, nem csak kampányidőszakra koncentráló personal branding – ugye sokan nem szeretik, hogy mindig ilyen angol terminusokban fogalmaz még magyar nyelven is a marketing – hát mondjuk magyarul, személyes márkaépítés eszköze, módszere szerintem lassan 10 év óta, elsősorban akkor a legismertebb, az adott politikai pártok legmeghatározóbb szereplői esetében, vagy elsőként talán az első számú politikusok esetében kezdődött el, és azóta egyre inkább szélesedik. Ma azt gondolom, hogy a személyes márkaépítés eszközeit nagyon-nagyon sok polgármester például tudatosan és jól alkalmazza polgármesteri  működése során, erre a szakmai megfontolásra tekintettel is vannak. Nemcsak kampányokat csinálnak egy következő önkormányzati választáson, nemcsak sikeresek voltak, mert iskolát építettek, ezt meg azt meg amazt csináltak, problémákat oldottak meg, hanem a politikai sikerükhöz a személyes márkaépítés módszere is hozzájárult. Én nem látom azért talán annyira pesszimistának a helyzetet, mint te, de lehet, hogy ebben is egyetértünk. Én nem érzem, hogy nagyon le lennénk maradva, ma ez egyre inkább gyarapodik, fejlődik Magyarországon. Ha a kérdést úgy tesszük föl, hogy mondjuk a német, angol, francia, osztrák politikában milyen elterjedt a tudatos személyes márkaépítés és a magyar politikában, akkor itt van lemaradás, ez teljesen nyilvánvaló. Ha más nem, akkor ez nagyon egyszerű kisiskolás összehasonlítás, ahol már 50-60 éve,  évről évre a politikai demokrácia körülményei között méretődnek meg a politikusok és politikai szervezetek is, azok azért nem is annyira relatív versenyelőnyben vannak egy olyan országhoz képest, ahol ez csak 20 éve gyakorlat töretlenül.

Kőszegi András:
Azért kezdtem azzal, hogy mit gondolsz a politikusi létről, hogy mit jelent számodra az, hogy politikus, mert van Deutsch Tamás a politikus, és van dajcstomi, aki a privát szférádban a dajcstomija vagy másoknak. Véleményed szerint mekkora a gap a kettő között, mert arról beszélünk Magyarországon, hogy látszódunk, és inkább ismertség van, mint elismertség a politikusi brandeknél?
És itt te is azt mondtad a twitteres ügyeid kapcsán, és azért örülök, hogy eltelt sok idő már, mert volt idő ezt nézegetni, szemlézgetni, hogy ki mit mond – ez  is egy külön történet, hogy mire ugrik a magyar sajtó és mire nem  – vicces az egész sztori. Mit gondolsz mekkora a gap a kettő között? Én értem azt, amikor az első válaszod az volt a twitteres stílusra vagy szóhasználatra, hogy ez egy ilyen csatorna. Én ebben akkor sem és azóta sem értek egyet, tehát szerintem az épített homlokzatod, a dajcstomi és a Deutsch Tamás között, szerény véleményem szerint kicsit nagyobb a rés, a távolság, mint kellene. A Twitter nem azt jelenti, hogy el lehet távolodni Deutsch Tamástól ilyen értelemben is, hanem azt, hogy tömören, röviden, szellemesen, ironikusan, adott karakterszámmal, tehát az egy prompt, instant műfaj, és nem azt a fajta stílust értem én ez alatt, amibe te egy kicsit jobban belemerültél, mint kellett volna. De ez az én magánvéleményem. Nem a tartalomról beszélünk, hanem  a formáról, és bizonyos szempontból a tartalom és a forma nem feltétlenül választható el egymástól.

Deutsch Tamás:
Ugye akarjuk, nem akarjuk, én most is egy elég széles körben ismert, és ha már te említetted ezt a kifejezést, akkor nagy ismertséggel, hosszú idő óta nagy ismertséggel rendelkező politikus vagyok. Ezt nehogy megint félreértse valaki, ez nem dicséret, hanem egy tény rögzítése. Azt gondolom ez egy nehéz helyzet, kikerülhetetlen csapdákat magában rejtő helyzet, ha egy politikus önmaga brandjéről nyilatkozik. Mégis azt gondolom, hogy én nem fogok semmifajta finomkodó, vagy előre végiggondolt, és éppen ezért esetenként kevésbé őszinte válaszokat adni a kérdésedre. Nekem, mint politikusnak, a brandemnek az erőssége 1989 óta, hogy Deutsch Tamás, mint magánszemély, mint a szüleim gyermeke, mint a gyermekeim édesapja, mint a barátaim barátja, mint a feleségem férje, mint az osztálytársaim volt osztálytársa szerep, viselkedés és Deutsch Tamás, mint politikus szerepe, viselkedése, stílusa között messze az átlagnál kisebb a különbség. Azt gondolom ez nekem egy márka erősségem, ami alapvetően nem tudatos volt, hiszen ha tetszik az én politikusi márkám ugyancsak akkor épült önmagától is, akkor is épül az ember ha nem építik, magától is épül.

Kőszegi András:
Tudatosan csináljuk-e vagy nem, ez itt a kérdés?

Deutsch Tamás:
Akkor senki, vagy szinte senki nem csinálta tudatosan. De nem tudatosan, egy, a valóságot reálisan bemutató kép alakult ki, Deutsch Tamás magánember és Deutsch Tamás politikus személyisége, szerepe között nem nagy a különbség, és ez a kép ez az én politikusi márkámat erősítő kép volt, és minden változás ellenére továbbra is jellemző rám.

Kőszegi András:
Én ezt elfogadom, csak pont a Twitter – lehet hogy látszólagosan vagy nem –  az a típusú profil, és nem a tartalom helyességéről vagy igazáról beszélek, hanem a formájáról. Ebben a beszélgetésben nem ez a meghatározó nyelvezet, a televízióban nem ez a meghatározó nyelvezet, akkor itt mégis van egy gap.

Deutsch Tamás:
Ezzel szerettem volna folytatni. Én nem gondolom, hogy a twitterező dajcstomi, vagy inkább a twitterező Deutsch Tamás, aki dajcstomi néven twitterezik, ez egy önálló brand lenne. Ez olyan működés, tevékenység a márkám építéséhez, vagy a márkaképem alakulásához hozzájáruló tevékenység, ami valóban hordoz magában egy megítélésbeli feszültséget, amit elég pontosan írtál le. Én természetesen, minden, ami a közélettel kapcsolatos, azt közéleti szereplőként teszem, az én twitterezésem se a gasztronómiai kérdéseiről, vagy a  növénytermesztésről, hanem alapvetően a közélet kérdéseiről szól.
A twitterezésemmel kapcsolatban, akkor maradjunk ennél a kifejezésnél, nagyon furcsa, hogy a politikus önmagáról, ilyen  formában, ilyen marketinges nyelven próbál fogalmazni.

Kőszegi András:
Ez tök jó, mert általában a politikusról beszélnek, és végre nem olvasgatjuk a sok hülyeséget,  hanem megbeszéljük.

Deutsch Tamás:
Az én politikusi márkaképemet a kelleténél sokkal jobban eluralta ez a twitterező politikus márkakép elem, és ez egy kontraverzális, nagyon szélsőségesen különböző megítélést kiváltó tevékenység az én részemről. Ma könnyen lehet, hogy azok a vélemények igazak, hogy adott esetben mindaz, amit én csinálok, ha ez a personal branding logikájában nézzük, akkor inkább árt, vagy sokkal többet árt az én politikusi brandemnek.

Kőszegi András:
Ez egy nagy kérdés, mert éveken keresztül politológiai, és mindenféle filozófusi órában azt próbálják az emberek fejébe verni, hogy a politikai logika, a politikai gondolkodás az más,  ne próbáljuk a hétköznapi logika mentén megítélni. Nyilván hoz neked egy csomó felületet vagy láthatóságot, vagy hozott ez a  fajta megnyilvánulás. A politikában mindig az az egyik kérdés, hogy minden megnyilvánulás, amit teszel, hoz vagy visz, felemel vagy letaszít, népszerűbb leszek vagy nem? Ezek a politika mérőszámai.

Deutsch Tamás:
Az üzleti marketingnél is megvannak ugyanezek a mérőszámok, beszélhetünk ebben a nyelvezetben is, de ugyanazt tudom csak elmondani, csak  más logikában, de ugyanazt a tartalmat akartam volna megfogalmazni. A részemről egy tudatos döntés volt, és  ezt a tudatos döntést továbbra is helyesnek gondolom, hogy Magyarországon veszélyesen  kevéssé figyel a politika és a politikusok a social média, a közösségi oldalak világára, a szónak abban az értelmében – nehogy bárki félreértse, nem a felügyeletet,  ezt a területet is politizáljuk át marhasága szempontjából, hanem annak a szempontjából – hogy  milyen meghatározó szerepet tölt be korban fiatal és korban kevésbé fiatal és aktív, sőt idősödő honfitársaink életében, hogy milyen hihetetlen nagy mértékben válik meghatározó, sőt sokak számára elsődleges információszerzési csatornává. És ha a politikus tevékenységével kapcsolatban az a természetes elvárás, amit a politikus önmagával szemben is támaszt,  amit a társadalom a politikussal szemben támaszt, hogy amit ő csinál,a lehető legközvetlenebb csatornákon keresztül kommunikáljon a  választóival, az adott közösség tagjaival, ha ezt a csatornát kihagyjuk, akkor a közösségünk egyre nagyobb számú  tagját akaratlanul kirekesztjük a közéleti diskurzusból. Nekem fixa ideám, hogy Karinthyval szóljak, ebből a szempontból volt egy nagyon tudatos lépés a részemről, hogy elkezdtem twitterezni. Azt természetesen kimondottan egy figyelem felhívó, ha tetszik polgárpukkasztó formában tettem meg. Nyilvánvaló, ha az ember – a színpadi dramaturgiának is megvannak a maga törvényszerűségei, – besomfordál a 22-ik statiszta és áll, és akkor a 3 perces színpadi jelenléte végén azt mondja, hogy „Igen, uram!”, az egy totálisan felejthető szerep. A besomfordál helyett bejön ez a statiszta, és egyébként a darab dramaturgiájába, rendezői felfogásába illeszkedő módon a 3 perces jelenlétével valami izgalmas pluszt hozzátesz, akkor emlékezni fognak a főszereplő, a mondanivaló, az üzenet nagyszerűsége mellett; emlékszel drágám? – mondják távoztukban a nézők, hogy uh, ott a 2-ik felvonásban az milyen jó volt az a komornyik fiatal színész aki bejött! Nyilvánvalóan ilyen értelemben persze ez egy figyelem felhívó, vagy a figyelem twitterezésem felé fordításának, fordulásának nagyobb esélyét magába rejtő módszert igyekeztem választani. De ilyen értelemben, nehogy valaki félre értse, hogy ez micsoda  hosszú hónapok tudatos előkészítése kapcsán megtörtént valami, nagyon rég óta foglalkoztatott a dolog, és amikor elkezdtem, 2011. március 7-én, névnapom volt, úgy hogy erre örök életemben emlékezni fogok, akkor azt gondoltam,  na most jött el az a nap, az a pillanat, az az óra, amikor megcsinálom a twitter profilomat.

Kőszegi András:
Másnap nőnap volt. Ennél sokkal fontosabb, hogy ez egy tudatos lépés volt. Nyilván van egy célja a politikai működésednek, a közéleti tevékenységednek. Van egy célod. Ehhez egy tudatosan választott megnyilvánulási forma-e ma is? Mindenkihez van “egy-két jó” szavad, és hát nagyon vicces ez a párbeszéd, ami ott történik. Érdekes követni, hogy mire ugranak, mire nem. Ezt mennyire használod tudatosan, hogy foglalkoztatod a jó népet twitteren? A másik nagyon érdekes, hogy ehhez a brandhez nagyon sokan úgy csatlakoznak, hogy miközben kritizálnak az obszcén, durva szavakért, közben tartalmilag nem sokat tesznek hozzá ahhoz, amit mondasz. A kritikusok oldalán is elválik a tartalom és a forma. Vagy tudatosan játszol velük, és hülyére veszed őket, vagy tényleg így jön?

Deutsch Tamás:
Így jön. Mindig szokták mondani, hogy a jó personal brandingnek is az az alapja, hogy nem ki kell fordítani valakit a személyiségéből, nem a külsejét és a belsejét meg kell változtatni, mert akkor iszonyú nagy az esélye annak, hogy a hiteltelenség, a megjátszás, az őszintétlenség, a nem tudok igazán azonosulni a lelkem mélyén a szereppel érzés az át fog törni.

Kőszegi András:
A Twitteren ilyen vagy, most meg nem?

Deutsch Tamás:
Én mindig ilyen vagyok.

Kőszegi András:
Nem az értékrendről beszélek, a formáról.

Deutsch Tamás:
Nagyon sokféleképpen beszélünk. Ez egy olyan evidencia, tényleg azt tudom mondani engem sok minden érdekel, az egyetemen a nyelvészet is érdekelt. Bárkivel, aki életében mint bölcsész, akár szeretem tárgyként, akár nem szeretem tárgyként nyelvészetet kellett tanulnia, hallgatnia, az tudja, hogy a nyelv egy hihetetlen strukturált valami, a legválasztékosabban megszólaló tv-ben, rádióban, sajtónyilvánosság előtt a legválasztékosabban megszólaló akadémikus is legalább 3-4-5-8 síkja van az ő nyelvhasználatának, hogyan beszél a feleségével, amikor a gyermekét neveli, amikor  egy futballmérkőzésen van, vagy amikor horgászni megy, mert adott esetben az a szabadidős elfoglaltsága van. Ebből a szempontból azt gondolom ez egy totál álprobléma azt a kérdést fölvetni, hogy mondjuk Bono egyébként amikor 150 ezer ember előtt U2 koncerten kiáll és mond valamit – és neki ráadásul nagyon komoly mondanivalói vannak, fontos társadalmi kérdésekkel kapcsolatos mondanivalója van még a koncerteken is két dal között – hogy akkor hogyan beszél, és hogyan beszélnek egymással lemezkészítés közben.

Kőszegi András:
De ez a privát szféra, a twitter meg egy publikus oldal.

Deutsch Tamás:
Ez egy téves megközelítés. Nagyon határozottan azt gondolom, hogy itt hagyományos értelemben úgy elválasztani egymástól, hogy mi a privát és mi a köz, mi a magánmegszólalás, és mi a nem magánmegszólalás, direkt ezt a kicsit döcögős megfogalmazást használom, az pontosan a közösségi média világában nagyon nehezen, de az internet világában is, a blogok térhódításában is már nagyon-nagyon nehezen elválasztható egymástól. Addig, amíg mi egy kávézóban ülünk egy asztalnál, mint ismerősök találkozunk egymással ilyen módon beszélünk, majd két nap múlva egy rádió stúdióban beszélgetünk egy szakmai kérdésről, lehet hogy ugyanazokról a kérdésekről egészen más stílusban beszélünk egymással. De amint ezt a kávéházban való beszélgetésnek a formáját, terepét helyettesíti, vagy ennek a helyére lép már nagyon sokszor az, hogy mindezt facebookon, twitteren keresztül, blogolva tesszük egymással, tulajdonképpen egymással beszélgetünk – érdekessége még, hogy persze sokan úgy beszélgetnek egymással, hogy a valóságban a hétköznapi életben személyesen nem is ismerik egymást, mert nick nevükön teszik, de ezek mégis magánbeszélgetés jellegűek. És ezért valóban a húsvér magánbeszélgetés bizonyos alapvető stílusbeli eleme is megjelenik. Itt már nem válik el annyira élesen egymástól.
Visszakanyarodva az alapvető kérdésre, én azt gondolom – most nem a politikus, hanem a civil ember mondatja velem, vagy a politikus és a civil ember is mondatja velem,  ez így a legpontosabb megfogalmazás – hogy én hihetetlen rühellem a kettős mércét. A magánéletemben, a személyes életemben is rühellem a kettős mércét. Ha a szülő az egyik gyerekének valamit megenged, a másiknak ugyanannyi idős korában ugyanúgy nem  enged meg…

Kőszegi András:
Ezt akartam kérdezni a tudatosságnál maradva, fogalmazzunk úgy, hogy az anyázás és a magánéleted, a privát szférád között, a kommunikációdban ott van valamilyen fajta tudatosság, hogy mennyit engedsz mennyit nem? Miből mennyit?

Deutsch Tamás:
Persze, ilyen értelemben igen hisz az ember nem gyógyszerek hatása alatt cselekszik, nyilvánvalóan tudatánál van. Ha tudatosság alatt azt érted, hogy egy-egy 140-160 karakterbe sűrített megszólalás az hosszú-hosszú órák, napok előzetes gondolkodása után..

Kőszegi András:
Nem, egyszerűen, hogy mit mondasz el magadról, magadból, megvan-e az  a határ?

Deutsch Tamás:
Nagyon egyszerű, világos határvonal van, hogy mi az, amiről beszélek, mi az, amiről nem. Ez az határvonal az én esetemben ott volt, ott húzódik ma is, hogy talán sokkal több betekintést engedtem a vojeur szándékú nyilvánosságnak is, mindabban amit személyes életnek tekintenek. Ennek kapcsán voltak pozitív tapasztalataim, sokkal számosabbak voltak a negatív tapasztalataim, de ez egy másik téma.
Summa summarum, ha és amennyiben, az a vitán felüli elvárás, hogy a politikus is viselkedjen úgy, mint egy hétköznapi ember, legyen természetes, ha tetszik, akkor tudjon magánemberként is megszólalni, rendben, akkor ha én egy politikus vagyok, ennek az elvárásnak nem azért teszek eleget, mert ez egy külső kényszer, hanem mert én magam is így gondolom, bensőmből is ez a gondolat fakad. Tehát akkor én ugyanúgy viselkedem, egy darab felnőtt szavazati joggal bíró magyar polgár vagyok a social média világában, mint Kovács János vagy Balogh Tibor. Sok ezer Kovács János, meg sok ezer Balogh Tibor. Amit ők megtehetnek, azt én mért nem tehetem meg? Amit én megtehetek, azt ők mért nem tehetik meg? Mért mérünk akkor itt, e tekintetben kettős mércével? Lehet, hogy mégis az elvárás nem igaz? Mert a politikus, amikor a vele szembeni természetes elvárás is úgy fogalmazódik meg, hogy viselkedj magánemberként, akkor sem gondolkodom róla magánemberként, meg amikor a politikus magánemberként akar viselkedni, mert az fakad belőle, akkor sem engedi már a szűkebb-tágabb nyilvánosság, hogy ő magánemberként viselkedjen? Akkor meg fogadjuk el ezt,  hogy  a politikus az mindig politikus. Akkor azt ne csináljuk, hogy amikor a politikust lehet azzal kritizálni, hogy de maga nem tud magánemberként viselkedni, akkor ezzel kritizáljuk, amikor magánemberként viselkedik, akkor pedig azt mondjuk, hogy jó, de hát egy politikus mindig politikus, ő nem engedheti meg magának, hogy alsónadrágban és félmeztelenül vigye le a szemetet, mert maga akkor is politikus. Akkor tessék szíves eldönteni, ahogy szokták mondani, nemi életet élni meg szűznek maradni egyszerre nem megy, akkor ez eldöntendő kérdés. Én  elfogadom, szerintem a zenész, az ünnepelt tudós, sztár, az akadémikus, a művész, a politikus is tud magánember lenni, csak akkor egy bármely más magánemberrel kapcsolatos elvárásokat fogalmazzuk meg vele kapcsolatban, és akkor mégse várjuk el azt, hogy az Oscar díjas színész mindig minden helyzetben az éppen az Oscar díját átvevő színész szerepében lépjen föl, mutatkozzon meg, hanem fogadjuk el, hogy ő is tud olyan magánember lenni, akinek van jobb napja, rosszabb napja, összeveszett a gyerekével, vagy éppenséggel nagyon boldog a gyereke miatt, mert ő is éli a maga életét.

Kőszegi András:
Ebben a szabad nyelvezetben nyilván a viszont válaszokba is belefutsz. Azok mennyire peregnek le rólad, mennyire veszed komolyan? Sokszor a bloggerek jó része is tartalom nélkül ugyanúgy pufogtat, ír vagy mond valamit, ahogy te, vagy amilyennek téged vél. Amikor az Európai Parlament Kiszel Tündéje és ilyen típusú népi motívumokat szőnek bele a kommentekbe, azért itt lőnek is. Ezeket mennyire tudod kezelni, mennyire érdekel ez téged, vagy inkább tényleg a tartalomra fókuszálsz?

Deutsch Tamás:
Nagyon-nagyon rég óta, évtizednél is hosszabb ideje ez 99,99 %-ban már  egyáltalán nem lelki kérdés, vagy ez a kérdés, hogy jól esik, vagy nem esik jól, nem is merül föl, mert tényleg ez a kérdés az, amit bokszolónak szoktak föltenni, hogy fél-e vagy fáj-e amikor fölmegy a ringbe. Persze, ha erre most szigorúan azt kell mondani, hogy fáj – nem fáj, akkor persze hogy fáj, ez természetes.

Kőszegi András:
Egy gyomrosnak sose örül az ember.

Deutsch Tamás:
Nem örül, nehogy félreértse bárki, nem örül neki, csak az a természetes. Szereti ezt a sportágat, tudja, hogy amit ő csinál nem bántási szándéka van, nem megölni, tönkretenni akarja, maga az a sport tevékenység azzal jár együtt, hogy a másikon olyan ütéseket helyezek el, ami  a szó  hétköznapi értelmében fájdalmat okoz.

Kőszegi András:
Igen, csak a ringben ezt  tudják, és a social médiában nagyon kevés olyan párbeszédet látok. Inkább bármennyire is közösségi, interaktív, mindenki tolja a magáét. Nagyon kevésszer hallom azt, amit sok mindenben nem értek veled egyet, mégis mindjárt két-három dologra azt mondtuk igen ezt elfogadom. Ott, azon a terepen, a legritkább esetben látom, olvasom, hallom azt a diskurzusokban, hogy igen, ebben igazam van. Mindenki részéről.

Deutsch Tamás:
Ennek valószínű rengeteg oka van, és ez a mostani beszélgetésünk kereteit talán szétfeszítené, hogy most ennek az elemzésébe belemenjek. Egy szó mint  száz, az ilyen odamondogatós, személyeskedő megnyilatkozások semmifajta lelki problémát nem okoznak. Ha szellemesek, mégoly kemények, ha azt mondja az ember, hogy ez egy erős találat volt, amit kaptam akkor is, ha szellemesek, ha van mögötte komoly intellektuális tartalom, akkor  önmagamon is nagyon jót tudok nevetni, kacagni, röhögni. Amit mondtál, az egy nagyon fontos kérdés. Ha valami remek színvonalas stílusbravúr, akkor is elválasztanám attól, hogy nemcsak hogy színvonalas stílus bravúr, de még tartalma is van. Lehet, hogy ez most nagyképűnek hangzik, de én mindig erre törekszem. Szívesen veszek részt olyan beszélgetésekben, hogy bárki találomra vegyen elő 10-20-30 ilyen odamondogatós kemény szövegemet. És hagyjuk is most a trágár, az végképp olyan fűszerrel bolondítaná meg a beszélgetést, ami adott esetben hitvitát vált ki. Ne legyen közte trágár megnyilatkozást tartalmazó, csak kemény, nagyon durva, nagyon személyeskedő, és  nézzék meg, szerintem elvétve találhatnak olyant, amiben a másnak tetsző vagy nem tetsző stílusbravúrom mellett, vagy stílusbravúr szándékával megfogalmazott bejegyzésem az egyébként komoly, vagy legalábbis figyelmen kívül nem  hagyható tartalmat ne tartalmazna. Ez egy fontos kérdés, ez egy nagyon komoly különbség a social média világában való megfogalmazásnak. Mit ugat a politika Kiszel Tündéje – ebben olyan nagyon komoly érv nincsen. Ha valaki azt mondja, hogy mit ugat a politika Kiszel Tündéje, mert a Fidesz is liberális pártként kezdte, ma pedig az Európai Néppártnak a tagja és konzervatív, e mögött legalább van egy érv, van egy itt feltehetőleg ezt a beírást, vagy az ezt beírást megfogalmazó véleménye szerint nem logikus, nem önmagából fakadó véleményváltás. Ez már egy érv, ezzel lehet már valamit kezdeni. Nem mondom, hogy én ezt elvárnám, azt mondom, hogy számomra izgalmasabb, szellemileg jobban motivál, amikor olyan bejegyzéseket olvasok, arról mondhatom el a véleményem, arra reagálhatok, ami nem csak odamondogat, de tartalom, érv is van. Pl. mint Uj Péternek az írásait, bejegyzéseit, Albertgazda, Gazda Albert bejegyzéseit azért szeretem, mert ott azt látom. Mong Attilát is azért szeretem, én nagyon sokat vitatkozom Mong Attilával. De Mong Attilának a bejegyzései, még ha kemények, akkor is ott van az érv megfogalmazásának a szándéka. Jó érv vagy nem jó érv, megállja a helyét vagy nem állja meg a helyét, önmagában az érv az valójában egy csúsztatás-e vagy sem, na ez már a social média felületén vagy máshol lefolytatott vitának a része, tartalma kell hogy legyen. De az érvelés egy fontos dolog. Nem mondom, hogy bizonyos értelemben sajnos valóban, de azt látom – mondjuk nem nagyon szoktam más országok más nyelven megtörténő twitter vagy facebook csatáit nyomon követni – amennyire bele-bele olvasgattam azért az érvelés nélküli vita eléggé nagy mértékben jellemző máshol is, nem gondolnám, hogy itt mi nagyon súlyos lemaradásban lennénk, én az érvekkel teli vitát jobban szeretem.

Kőszegi András:
Ezzel én is így vagyok, de igazság szerint ebben a témában reggelig beszélgethetnénk, most a kávéházi formából adódóan ezt most berekesztem. Legyen  minél  több intellektuális bátorság és érv a social médiában is, és Deutsch Tamásként vagy dajcstomiként ebben, ha már ismertségről beszéltünk, neked is van némi szereped, talán azt is mondhatom, hogy felelősséged.

A beszélgetés ITT meghallgatható
(BrandTrend)